Rövidesen jobban is megismerhettem ezt
a virágot. A kis herceg bolygóján mindig voltak virágok, nagyon egyszerű
virágok, egy sor szirommal, helyet is alig foglaltak, és nem zavartak senkit.
Reggel megjelentek a fűben, estére elhervadtak. De ez egy szép napon egyszerre
csak kicsírázott, magva a jó ég tudja, honnét került oda, és a kis herceg
aprólékos gonddal figyelte a zsenge hajtást, amelyik semmilyen más hajtáshoz
sem hasonlított. Ki tudja, nem holmi majomkenyérfa-féleség-e? A vesszőcske
növekedése azonban abbamaradt, és a kis növény hozzákezdett a virágkészítéshez.
A kis herceg szemmel kísérte, hogyan jelenik meg rajta egy óriási bimbó,
és sejtette, hogy csodálatos tünemény fog kibontakozni belőle; a virág
azonban végevárhatatlanul, egyre csak szépítgette magát odabent a zöld
szobájában. Nagy gonddal válogatta meg a színeit. Lassan öltözködött, egyenként
igazította magára a szirmait. Nyilván nem akart olyan gyűrötten napvilágra
lépni, mint a pipacsok. Nem akart megmutatkozni, csak szépsége teljes sugárzásában.
Úgy bizony! Nagyon kacér virág volt! Így aztán hosszú napokon át tartott
a titokzatos öltözködése. Aztán egy hajnalban, éppen napkeltekor, végre
megjelent.
Ásított egyet, és azt mondta, ő, aki olyan
aggályos pontossággal dolgozott:
- Ó, még szinte föl sem ébredtem... Elnézést
kérek... Még meg se fésülködtem...
A kis herceg nem bírta magába fojtani a csodálkozását:
- Milyen szép vagy!
- Ugye? - felelte kedvesen a virág. - És épp
egyszerre születtem a nappal...
A kis herceg ebből könnyen kitalálta, hogy
a virág nem valami szerény; viszont olyan megható volt!
- Azt hiszem, épp most van a reggeli ideje
- tette hozzá a virág kisvártatva. - Volnál szíves gondoskodni rólam?
A kis herceg pedig, mélységes zavarban, sietve
kerített egy öntözőkannát, és kiszolgálta a virágot.
Az meg már mindjárt az elején zaklatni kezdte
az ijedős hiúságával. Egy napon például, mikor a négy töviséről beszélt,
azt mondta a kis hercegnek:
- Most aztán jöhetnek a tigrisek a karmaikkal!
- Az én bolygómon nincsenek tigrisek - jegyezte
meg erre a kis herceg. - A tigrisek különben sem esznek füvet.
- Én nem vagyok fű - felelte szelíden a virág.
- Bocsáss meg...
- Különben sem félek a tigrisektől. A huzattól
viszont irtózom. Nincs véletlenül valamilyen szélfogód?
"Irtózni a huzattól - gondolta a kis herceg
- elég kockázatos kilátás egy növénynek. - Furcsa egy virág ez..."
- Esténként tégy majd bura alá. Nagyon hideg
van itt nálad. Rosszul vagy berendezkedve. Ahonnét én jöttem...
De nem folytatta. Hiszen mag formájában jött:
más világokról nem tudhatott semmit. Szégyenében, hogy ilyen együgyű füllentésen
kapatta rajta magát, kettőt-hármat köhintett, így akart fölébe kerekedni
a kis hercegnek.
- A szélfogó?
- Épp azért indultam, de elkezdtél beszélni
hozzám...
Erre a virág még jobban köhécselt, hadd furdalja
csak a lelkiismeret a kis herceget.
Annak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel,
előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban. Minden lényegtelen
megjegyzést a szívére vett, és kezdte nagyon-nagyon boldogtalannak érezni
magát.
- Nem lett volna szabad meghallgatnom - vallotta
meg egy napon. - A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell
őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával,
mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história,
holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta...
Aztán:
- Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor!
A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával,
elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes
kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét.
Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy
szeretni tudtam volna!
Vote for polarhome |